[Uchiha-Sasuke]

Igaz egy kisebb olvasmány jön mely most ezt a pár sort követi de megéri elolavsni mert személyem szerint elég érekfeszítőnek tartom sőt mi több a Ghost in the shell alapjaiban is egy műfajba tartoznak és mint úygebár tudjuk nem rossz kis anime a Ghost in the shell!!

A Gundamon túl 1.

Paranoia Agent (Môsô Dairinin)
Japán, 2004
Rendezte: Satoshi Kon

Új sorozat indul a Solarián: a Gundamon túl keretében a japán sci-fi animáció kevésbé ismert címei közül fog szerény (?) személyem egyet-egyet bemutatni, szidni vagy épp egekbe magasztalni. Az anime-jelenség nyilván nem új a Solaria látogatói számára sem, és miután a Ghost in the Shell - a kissé ügyetlen fordításban "Szellem a kagylóban" - a Magyar Televízióban is látható volt, talán a sztereotip azonosítások is kevésbé jellemzőek (ld. a japán rajzfilm véres, a japán rajzfilm pornográf, a japán rajzfilm gyerekműfaj, esetleg az előzőek mindegyike egyszerre).

Az utóbbi időben mindenki jobban értesült lett a manga, a japán képregény; és az anime, a japán rajzfilm terén. A többség tudja, hogy az anime - és a manga is - minden korosztálynak készül, minden elképzelhető témában és stílusban. A hatalmas termésből az egyszeri DVD-néző, horribile dictu FTP-ző mégis nehezen tudja kiválasztani azt, ami őt konkrétan érdekelné. Így gyakran előáll az a helyzet, hogy egy-két film, sorozat után az ember úgy érzi, persze, biztos jó dolog az anime, de valahogy mégsem neki való. Scifistákra ez hatványozottan érvényes, mert sok az olyan cím, amely a sci-fi felszíni jegyeit - űrhajók, robotok, stb. - magán hordozza, de ugyanúgy elsüthető lenne vadnyugati vagy fantasy történetként is.

"Túl a Gundamon", mert a Gundamot mindenki ismeri, még az is, aki nem tud róla. (Érdemes rákeresni a Google képkeresővel, jó eséllyel be fog ugrani - ez egy végeérhetetlen hosszú és nagyszerűen profitáló óriásrobotos történet. Kb. Trek-méretű franchise-t kell elképzelni.) Elsősorban az új címekre fogok koncentrálni - a következő cikk témája az Elfen Lied lesz - , de régebbi néznivalók is előkerülhetnek, ha kellően közismeretlenek, vagy valami egyéb okból érdekesek a Solaria olvasóközönsége számára. (Nyugodtan ajánljatok bármit, ha megnéztem és túléltem, szívesen írok róla.)

A hosszú bevezető után térjünk rá mai tárgyunkra, a Paranoia Agent című tizenhárom részes TV-sorozatra. Az alaphelyzet dióhéjban: Tokió, 2004 vagy valamikor akörül. Szokatlan bűncselekmény borzolja a békés lakosság idegeit: egy görkorcsolyás fiú baseballütővel felszerelkezve megtámad az utcán sétálgató polgárokat, leüti őket, aztán száguld tovább. Az első áldozat egy fiatal hölgy, a népszerű figura, Maromi tervezője: a Maromi-mánia a sorozat fikciós Japánjában leginkább a mi valóságunk Hello Kitty-őrületéhez hasonlítható. Ha valaki nem tudja hova tenni ezt a márkanevet, ismét a Google képkeresőt ajánlom - Hello Kitty az a kiscica, "aki" mindenhol ott van, szatyroktól a ceruzákig; utánzatok és hamisítványok már a rendszerváltás hajnalán - lehet, hogy előbb? - megjelentek Magyarországon, de kb. fél éve már hivatalos márkabolt (!) is van Budapesten. Japánban kisebb kultusz övezi a félszeg cicát, a rajzfilmektől a kenyérpirítón át a - nem tévedés - különböző szexuális segédeszközökig minden létezik a képével díszítve. A rajongást még egyelőre nem sikerült Magyarországra importálni, de a németek már kezdenek bepörögni, szóval lehet, hogy mi sem vagyunk messze tőle.

Addig is nézzük tovább a történetet! Két nyomozó a tettes nyomába ered, vegyes eredményekkel. A támadások folytatódnak, és rejtély, mi köti össze az áldozatokat - vannak kapcsolatok, de rendőreink bárhogy próbálkoznak egységes rendszert felállítani, mindig akad valaki, aki nem illik a képbe. A néző maga is próbálkozhat, mert külön részek foglalkoznak az egyes áldozatok életével, viszonyaival, problémáival... és hogy hol lesz az egyszerű krimiből sci-fi? Hamarosan, de nem akarok túl sokat elárulni. Azt azért talán elmondhatom, hogy nem hard-SF-re kell számítani, inkább valamilyen "társadalmi fantasztikumra". A szociológiai aspektus amúgy is erős, a szereplők képében felvonul a mai japán társadalom számos jellegzetes alakja: a rendőr, aki eladta a lelkét a szervezett bűnözésnek; a kövér, elhanyagolt tizenéves, aki naphosszat anime-figurákat készít műanyagból; a csoportos öngyilkosok, akik interneten készülnek a tettükre (elcsépeltnek hangzik, de valós - az utóbbi időben több ilyen csoport is alakult Japánban); és igen, a hajmeresztően rövid határidők szorításában élő-haló rajzfilmkészítők sem maradnak ki. (Édes fiam, csak animátor ne legyél?)

Nem is annyira az derül ki, milyenek a japánok, hanem inkább hogy milyennek látják ők magukat - természetesen nem vérkomolyan. Mágikus-misztikus utazás! A nyomozó szuperhősnek képzeli magát, a középiskolás videojáték-szereplőnek. Senki se normális, de hát lehet mást tenni, ha a világ maga őrült meg - ha a rendőrök jövedelemkiegészítésként betörők, a fiatalok képernyő előtt élnek társasági életet, miközben egy görkorcsolyás tizenéves gyanútlan embereket csapdos le baseballütővel? Maromi mosolygó feje az egyetlen biztos pont a felfordulásban - vagy mégsem?

A jó japán rajzfilmes hagyományhoz híven ismét elpusztul Tokió (azt nem mondom meg, hogy miért és mi által), de ezúttal a készítők maguk adják a szereplők szájába a popkultúra-teoretikusok által régóta hangoztatott szlogent, hogy tulajdonképpen Hirosima miatt kell porig rombolni ezt a szerencsétlen várost sorozatról sorozatra. Vergängenheitsbewältigung, mondaná a német. (A mi Esterházynk meg részletezné, hogy miért nincsen erre magyar szó.)

Az animáció igényes: a TV-be szánt sorozatok a számítógépes grafika elterjedésével sokat fejlődtek ezen a téren; azt viszont be kell ismerni, hogy volt honnan. A zene korrekt, kissé amigás jellegű elektronikus mix. Az opening song képes instant imádatot és utálatot kiváltani, habár rám különösebb hatást nem gyakorolt. (Viszont mindkét véglet előfordult a baráti körömben, a "napi ötször rituálisan meghallgatom-megnézem"-től a "bármit, csak ezt ne"-ig.)

Egy kifogásom van csak - a történet helyenként kifejezetten szerkesztetlen benyomást kelt. Az epizódok néhol annyira lazán kapcsolódnak, hogy a nézőben felmerül, biztos ugyanazt nézi-e, mint amibe belekezdett; de egy tizenhárom részes sorozatnál ez még elviselhető. Nagyobb hiba, hogy a feszültség ingadozik, nincs íve a cselekménynek; akár az utolsó rész előtt is nyugodtan megállhatunk, nem ösztökél vasvillával a "most már derüljön ki" démona.

A műfaji besorolással gondban vagyok: a Paranoia Agent inkább pszichothriller (szociothriller?), mint sci-fi, habár ha a Hatodik érzék belefér az SF feliratú dobozba, akkor ez is. Aki szeretne kellemesen animált átlagjapánokat nézni, amint elszabadul körülöttük a pokol - és ki nem? - az villámsebességgel gyűjtse be a sorozatot. Azok is nyugodtan megnézhetik, akik élő szereplőkhöz szoktak és viszolyognak a tányérszemektől; a Paranoia Agent akár filmre is készülhetett volna.